Akadémiai Kiadó

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.