Akadémiai Kiadó

Nem kétséges, hogy Horatius és Vergilius után a leggazdagabb utóélete a magyar irodalomban, sőt a folklórban is Ovidiusnak van. Hatása később kezdődött, mint amazoké, de mindmáig tart. Ovidius költő volt, s az Augustus-kor költészetének szellemisége ellen lázadt, mert - így Gloviczki - hazugnak, művészileg hazugnak érezte az ősök szokásai, a régi egyszerűség magasztalását. Ezért lesz fontos kérdéssé költészetében az igazság, természet és művészet viszonya. Ovidius nem a kevés kiválasztotthoz akar szólni, költeményeinek megszólítottjai nem annyira az egyes, meghatározott személyek, mint általában a férfiak, nők, a plebs, sőt a vulgus. Ovidius tehát nem hanyatlást jelent, hanem új kezdést, szakítást az előző kor értékrendszerével és az azt hordozó költészettel, az azt képviselő istenalakokkal, elsősorban Apollóval, szakítást a renddel, az augustusi rendezettséggel, ahol minden egyértelmű, egy folytonosan változó világban…

Gloviczki kimutatja Ovidius költészetének egységét, azt, hogy nem lehet a műveket külön-külön elemezni, nincs külön Ovidius, a szerelmes költő és Ovidius, az epikus költő vagy száműzött költő, hanem minden művében egy egységes és - kényszer szülte kitérők ellenére is - következetes költői magatartás nyilatkozik meg.

Meggyőződésem, hogy ezt a munkát nemcsak azok, akik Ovidiusszal foglalkoznak, nem kerülhetik meg, hanem azok sem, akik a kora császárkor esztétikájával foglalkoznak.

                                                                       Ritoók Zsigmond