Akadémiai Kiadó

Az Álom Dante Paolo és Francesca-epizódjának olvasása után (1820, 1848) és a La Belle Dame sans Merci (1819) című versek nem véletlenül váltak Dante Gabriel Rossetti két legkedvesebb Keats-versévé. A középkori álomallegória konvencióit követő verstípus a hatáskapcsolatok költői képét, így Keats Rossettire tett hatását és működését mutatja.

Az álomallegória vagy az álom az álomban a múltbeli, hipotetikus katasztrófa képi kifejezése, ami az olvasó traumatizált tudata számára annak saját, jelenbeli testében inkarnálódik. Amikor az alkotó az átvett történetet némán, azaz az életébe inkarnáltan veszi át a hagyományból, ezáltal egyedi valóságként őrzi meg azt, és szünteti azt meg mint személytelen általánosságot. Újraértelmezésében a kimondás: az ekphrázis által nyílik esély arra, hogy a végtelen ismétlődések az eredeti trauma integrálásához vezethessenek. Rossetti a mindig másról beszélő szó allegorikus eltávolításának módszerével dolgozik és ez nem áll távol Keatstől sem. Az ekphrasztikus alkotási folyamat állandósulása során Rossetti azért veszíti el a teljesség képét, mert Eurüdikét nem lehet felhozni az alvilágból, és a kísérletek során a trauma egyre beljebb ismétlődik meg tudatában.