Akadémiai Kiadó

A könyv annak az életmű monográfiának (Knoll J: The Brain and Its Self. A Neurochemical Concept of the Innate and Acquired Drives. Springer, 2005) a bővített magyar nyelvű változata, melyben a szerző a veleszületett és szerzett hajtóerők élettani sajátosságaira vonatkozó, több mint 50 éve folyó kutatásainak eredményezeit összegzi, és kísérletes bizonyítékai alapján fejti ki, hogy miért maradéktalanul természeti lény az ember, és miért csak az emberi agykéreg tevékenységének következménye lehet mindaz, ami a Homo sapiens-szel mint társadalmi lénnyel eddig történt, jelenleg történik és a jövőben még történni fog.

A monográfia arra a megfontolásra épül, hogy a próba szerencse mechanizmusa útján már 3,8 milliárd évvel ezelött létrejött földi élet az élő szervezeteknek a legegyszerűbb egysejtű lénytől az egyre bonyolultabb, az egyre színesebb önálló életet élni képes organizumusok felé történő fejlődésének története. Az első minőségi ugrás a központi idegrendszerrel rendelkező szervezetek kifejlődése volt. Ez az áttörés elvezetett a legfejlettebb élőlények, az emlősök, mintegy 40-60 millió évvel ezelötti megjelenéséig. A második minőségi ugrás a szubjektív élménytől már elválaszthatatlan hajtóerők és azok révén kiolthatatlan feltételes reflex (KFR)-láncolatok beépítésére már potenciálisan képes agykéreggel rendelkező, de ezt a mechanizmust természetes körülmények között valójában alig használó emlősök (domesztikálható állatok) megjelenése volt. A harmadik, végső minőségi ugrás annak a mindössze 200 000 éves unikális élőlénynek, a Homo sapinesnek a kifejlődése volt, mely mindmáig egyedüliként képes agykérgébe szerzett hajtóerők és KFR-láncolatok korlátlan mértékű és nagy sebességű beépítésére. Ennek folytán olyan fajok jelentek meg, amelyek egyedei befolyásolni tudták egymást, és így bonyolult együttműködési formák alakulhattak ki. Az emberi agykéreggel pedig, melyben az egymáshoz kapcsolódó idegsejtek száma már meghaladja a 100 milliárdot, és a kapacítás eléri a 1010 bitet, létrejött az a képzelettel rendelkező, absztrahálásra, így az írásbeliség megteremtésére képes élőlény, mellyel nem csak az egyedi, de a közösségi lét is elérte a Földön maximálisan fejlett formáját. A ma élő ember elsődlegesen szociális lény, az emberi társadalom építőköve.

A szerző az agykéreg feltárt működési machanizmusai alapján értelmezi, hogy a minimálisan elvárható életidejének eddig talán ha 0,2%-át leélt Homo sapiens miért alakíthatta ki első lépésként csak az emberi társadalom mítoszvezérelt korszakát, az egymással gyilkos háborúkat folytató embercsoportok máig funkcionáló heterogén rendszerét; hogyan jutott el 200 évvel ezelött a feltartóztathatatlan természetes fejlődés eredményeként a Felvilágosodással rációvezérelt korszakához vezető hosszú útjának célegyenesébe; és miként keresi a ma még mindig heterogén mítoszokkal vezérelt, 5000 etnikumra, 200 államra tagolt 6,5 milliárd ember az utat, mely remélhetőleg több százmillió évig tartó rációvezérelt békés korszakához vezeti.